2011. 09. 11. Most az egyszer lehet, hogy igazatok van...

Valahol megint igazatok van, valahol hallgatnom kéne rátok, de nem tudom, ebben az esetben mi a helyes. Miért kéne elveszítenek olyanokat, akik fontosak nekem, olyanokért, akik annyira nem? Akik ugyanúgy részei az életemnek, fontosak, de soha nem lesznek annyira részei mint mások... Akiket el akartok választani tőlem. Egyedül ezért nem értem ezt. És furcsa, hogy érzem, egy kicsit igazatok van, talán nem kéne, hogy az életem részei legyenek. De ez így alakult, és most már szükségem van rájuk. Egyszerűen csak félek... félek az elvesztésüktől. Félek a hiányuktól, az érzésektől, amiket nélkülük nem tudnék legyőzni. Mostanában csak a sírás segít. Persze, tudom, a sírás nem gyengeség.... "Ne szégyelld, ha sírsz, az nem a gyengeség jele, ha az élet iskola, akkor ez az érző ember jegye..." de... mégis rossz érzés, hogy csak így tudom mindezt kiadni magamból. Félek, mert mostanában minden nehezebb, mindent nehezebb megérteni és megoldani. Persze azt is tudom, hogy mindez az én hibám, és ezen csak én tudok változtatni. Na meg azt, hogy ehhez kéne némi akaraterő is... amiből mostanában igen kevés van nekem. Először is le kéne szokni a telón fb-zésről, mert rendesen rászoktam, és ez már lassan beteges... Tudom, mert többen felhívták rá a figyelmemet, és én is észrevettem. Nagyon, nagyon beteges. Na meg, ha valaki TÉNYLEG beszélni akar velem, az nem csak akkor foglalkozik velem, amikor neki éppen van egy kis ideje rám, hanem akkor is, mikor szükségem van rá. Vagyis magyarra fordítva bármikor. És ez célzás volt, csak nem tudom, eltalálta-e a célpontot.
Ezt muszáj volt kiírnom, hiába beszéltem, meg magammal, hogy már jó dolgokat is írok ide... na de itt van tegnapról pár jó dolog, csak hogy ezzel se lehessen baja senkinek - kivittem sétálni a kutyát tegnap. Az jó volt, mert el is fáradtam rendesen... Aztán voltunk anyumékkal a piacon és találtam egy nagyon aranyos terrier kiskutyát... Ugyan szétkarmolta a kezem, és nem hozhattuk haza (szip-szip) de én beleszerettem... ♥ meg aztán sokat aludtam tegnap. 2x a hintaágyon. Olyan kényelmes, hogy az valami hihetetlen, aki nem hiszi el, próbálja ki!
Szóval.... mára azt hiszem, ennyi. Le kéne rendezni az életemet, végre mindent rendbe tenni, de hát mondani könnyű, valamit tenni is kéne... Csak az a gond, hogy semerre nem tudok úgy elindulni, hogy valamit ne hagynék ott a kiindulópontomnál... Hogy valamit, vagy ez esetben valakit ne veszítsek el. De hát lehet, hogy ez így lenne jó...
Majd később. De most mindenképpen fájna, és fájdalomból köszönöm szépen, ennyi elég volt egy életre.... Ahhoz, hogy valami jó legyen, mindenképpen követni kell az élet szabályait?...
Nekem nincsenek szabályaim. Végül is az élet nem ez, amit én művelek magammal. Az életnek arról kéne szólnia, hogy jól érezzem magam, hogy szeressek, ÉLNI kell, nem szenvedni és elzárni magadtól mindenkit. Eddig ezt csináltam, de mostantól majd próbálok változtatni ezen. Tudom, gyenge duma, hogy csak megpróbálom, és most biztos azt gondolod, hogy nem gondolni kell, hanem csinálni. Én is tudom. De egyelőre ennyire telik tőlem...

"Addig vagy boldog, míg van, aki szeret
Aki a bajban megfogja a kezed
És hogy milyen fontos volt ő neked
Csak akkor tudod, ha már nincs veled. "

"Elegem van a világból, a holnapból, a mából
Elegem van az emberekből, magamból és másból
Elég volt a sok rosszból, a fájó érzésekből,
Elegem van a megválaszolatlan kérdésekből
Utálom a magam körül lévő sok gyűlölködő arcot
Elegem van, most már feladom a harcot
Mert győzött a bánat és ledőlnek a falak
Én pedig csak némán állom az akasztófa alatt..."

"Megbántam már sokszor, megfizettem érte
Megtörténik mindenkivel, hát velem pont miért ne?
Biztos azért történt, hogy tudjam, tovább merre,
Biztos azért történt, hogy lássam, van értelme..."