Megint elolvastam a Jay Asher - 13 okom volt...-ot. Nem tudom, hogy hányszor írtam már le ezt a mondatot ebben a blogban... de fogadni merek, hogy az utána következő mondat mindig az, hogy "Nem kellett volna." Mert így van. Mindig megbánom, mikor elolvasom, és valamiért mégis mindig újra meg újra... Nem értem magam. Még régen, amikor voltak... hogy is fogalmazzam meg szépen... rossz gondolataim, írtam egy levelet a könyv utolsó oldalára. Csak azért mondom, hogy ha véletlenül arra kerülne sor, hogy... szóval csak a biztonság kedvéért... hogy tudjátok, hol keressétek. Ne legyen rá szükség, hogy ebből a pár sorból tudjátok meg a gondolataimat. Viszont azt tudnotok kell, hogy eddig csak azért nem volt alkalmatok olvasni azt a levelet, ami inkább nevezhető búcsúlevélnek, mert félek elveszíteni titeket.
Néha még ennek ellenére is jó ötletnek tűnik követni Hannah Baker példáját - és most nem az öngyilkosságra gondolok, hanem a kazettákra. Néha jó lenne elmondani azoknak, akik bántottak, hogy nekem mégis hogyan esett... hogy én mit éreztem akkor. Persze, biztos más lenne a helyzet, mint a könyvben, tekintve, hogy mikor a szereplők megkapják a kazettákat, velük az érzéseket, a mesélő már halott... Ahogy azokat az embereket, akikről én beszélnék és akiknek szólna ez az egész ismerem, simán visszapofáznának. Akkor is, ha tudnák, hogy néhány szó vagy egy arckifejezés volt az oka az egyik több hónapos depimnek. Hát... igen. Minden esetre, ha egyszer mégis rászánnám magam, ami nem valószínű... remélem, hogy komolyan vesznek majd. Remélem, hogy majd rájönnek, hogy nekem is vannak érzéseim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése